|
Híreink          Szakmai linkek |
Katasztrófa tanulságokkal: negyven éve égett le a MEV elemgyártó üzeme2026. június 01. 11:32
Emlékezés az önkéntes mentőkreSzendrő Istvánnal, egykori évfolyamtársammal több, mint tizenöt évig dolgoztunk együtt az Egyesült Izzóban, majd később a Mikroelektronikai Vállalatnál félvezető eszközök fejlesztésén. Utolsó közös éveinkben osztályvezetőként ketten irányítottuk a bipoláris elemfejlesztést. Elhatároztuk, hogy megpróbáljuk rekonstruálni, mi történt a tűz idején, illetve az azt követő napokban. Felkerestük a régi kollégákat. Közel negyven év távlatából ez nem bizonyult könnyű feladatnak: sok egykori munkatársunk már nincs közöttünk, az emlékek pedig megkoptak. Visszaemlékezésünkkel emléket szeretnénk állítani Oláh Joachimnak is, aki önként vett részt a mentésben, és akinek korai halálában szerepet játszhatott a mentés során belélegzett sósavgáz. A tűz okai és előzményeiA tűz keletkezésének pontos oka máig nem ismert teljes bizonyossággal, de szinte biztosra vehető, hogy elektromos hiba történt. Valószínűleg a hétvégi leállás utáni újraindítás során fellépő túlterhelés vezetett rövidzárlathoz. A hivatalos vizsgálat végül arra a következtetésre jutott, hogy „műszaki berendezés rendellenes működése miatt keletkezett rövidzárlat” okozta a tüzet. A Fejezetek a magyar mikroelektronika történetéből című kötet szerint Mlinkó Tamás igazságügyi szakértő úgy vélte: a mennyezetbe épített szellőzőventilátorok szerelésénél az osztrák kivitelező olyan megoldást alkalmazott, amely Magyarországon tiltott volt. A fázistoló kondenzátorokat vízszintesen helyezték el, és egy meghibásodott kondenzátorból kipattanó szikra gyújthatta meg az alatta – szabálytalanul – tárolt használt acetont. Mindez önmagában is súlyos felelőtlenség volt, de a helyzetet tovább súlyosbította, hogy az üzem valójában nem rendelkezett teljes körű tűzoltósági engedéllyel. Az elsőfokú tűzvédelmi hatóság iratai között nem szerepelt használatbavételi eljárás dokumentációja; az üzem működését csupán ideiglenes engedély biztosította. A létesítményben ugyan kijelölték a menekülési útvonalakat és a vészkijáratokat, de érdemi haváriaterv gyakorlatilag nem létezett. A tűzoltók nem tudták, milyen anyagok találhatók az épületben, és milyen veszélyekkel kell számolniuk. A korabeli beszámolók szerint csak az oltás megkezdése után fél órával kaptak tájékoztatást a vállalat egyik vezetőjétől.
Egy veszélyes kompromisszumAz ilyen típusú félvezetőüzemeket a világon mindenütt lakott területen kívül építették fel. Magyarországon is eredetileg zöldmezős beruházásban gondolkodtak, erre azonban nem volt elegendő pénz. Végül egy korábban más célra használt könnyűszerkezetes épületet alakítottak át. (Az akkor erre biztosított 2 milliárd Ft, ma kb. 80 milliárdnak felel meg.) Az épület kátrányfedésű volt, a tisztatéri technológia miatt pedig éghető szűrőanyagok borították a mennyezetet. Több visszaemlékezés szerint az eredetileg tervezett rézkábelek helyett alumíniumkábeleket használtak, amelyek túlmelegedése már korábban is problémát okozott. A beruházás egészét kompromisszumok sora jellemezte. Az 1980-as évek elején a COCOM-lista a félvezetőgyártó berendezésekre is kiterjesztette az exportkorlátozásokat, így Magyarország csak korlátozottan férhetett hozzá korszerű nyugati technológiákhoz. A CMOS-sort szovjet licenc alapján indították el, míg a bipoláris gyártásban részben hazai fejlesztésű technológiákat alkalmaztak. Többen azonban már az indulás idején korainak tartották a T épület átadását. Köztük osztályvezető-társammal együtt mi is. Miután az indítást elbocsátás terhe mellett parancsba kaptuk, én eleget téve az utasításoknak rendszeresen átjártam segíteni az ottani technológusoknak, Szendrő István azonban a tűzig nem tette be a lábát az épületbe. Amit érdemes volt titkolniA gyártósorok felépítése vegyes volt. A szovjet diffúziós kályhák mellett, melyeket behozatali tilalom alá eső amerikai számítógépek vezéreltek, sok egyéb – erre szakosodott külföldi cég segítségével becsempészett – berendezést használtunk. A COCOM-lista miatt ezeket hivatalos úton nem lehetett nyugatról beszerezni. Ráadásul olyan berendezést is láthattak volna az értő szemek (például maszkillesztőt), melyeket itthon gyártottak ugyan, de igazából egy tiltott, modern amerikai berendezés sikeres másolataként. Nem működött a beépített gázzal oltóVolt beépített halonnal oltó berendezés az épületben, de az nem volt élesítve. Előtte ugyanis 1985 decemberében a MOS gyártósoron keletkezett már egy kábeltűz és azt a beépített oltóberendezés eloltotta. A felhasznált halon palackok újratöltése megtörtént, de a rendszer beüzemeléséhez szükséges osztrák szakember késése miatt az oltóberendezés nem volt működőképes. Itt kell megjegyezni, hogy többek szerint az eredetileg tervezett rézkábelek helyett alumíniumkábelt alkalmaztak. A rendelkezésre álló vezetékcsatornák átmérője azonban nem tette lehetővé a megfelelő vastagságú aluminimum kábelek behúzását, emiatt állítólag a hálózat megbízott kivitelezője le is vonult az építkezésről. A nem megfelelő kábelek használata okozhatta az elsőnek elindult MOS technikájú sorban történt kábeltüzet, ami után a kábelek melegedését rendszeresen ellenőrizni kellett. Ezért különösen nagy felelőtlenség volt úgy folytatni a munkát a tűzveszélyes anyagokkal teli üzemben, hogy nem működött az oltórendszere. Az oltás és a mentésA lakótelepen lakók már reggel látták a tüzet. Szendrő István a gyerekeit elküldte a feleségével a nagyszülőkhöz, hogy ne menjenek be a tűz közelében levő óvodába, iskolába. A MEV akkori igazgatója visszaemlékezése szerint megkérte az óvodát, hogy senki ne legyen az épületben és annak környékén, míg a mentés teljesen be nem fejeződik. Az iskolából is hazaküldték a gyerekeket. Ugyanakkor hiába kértük, hogy a mérgezés veszélye miatt ürítsék ki a lakótelepet, ezt a pánik elkerülésére hivatkozva nem tették meg. Később, amikor a tűz már nem égett, de a veszély még fennállt, az intézmények újra működtek. A dolgozókat súlyosan érintette, hogy a tűz kitörésekor az épület vészkijáratai zárva voltak. A vezetők szándékosan lezárták az ajtókat, mert azt akarták megakadályozni, hogy a dolgozók a tisztatér technológia miatt szükséges, hosszú átöltözéssel járó zsilipelés helyett egyszerűen a vészkijáraton keresztül menjenek ki dohányozni. A helyzet még súlyosabb volt, mert a portán sem volt kulcs a vészkijáratokhoz. Emiatt a tűzoltóknak fel kellett törniük az épület bejáratait, hogy beléphessenek és menteni tudjanak. Haváriaterv hiányában a tűzoltóknak fogalmuk sem volt arról, hogy milyen robbanásveszélyes anyagok, idegmérgek, erősen maró anyagok vannak az épületben. A tűzoltók azt sem tudták, hogy sok palack olyan gázzal van töltve, amely levegőre jutva felrobban – ezek közül a legveszélyesebb a szilán volt. Az oltás során 10 tűzoltó és mellettük 4 gyári dolgozó sebesült meg vagy lett rosszul, egyeseket kórházba kellett szállítani. A gyárban dolgozó mérnökök közül ketten is bementek az égő épületbe, tűzoltók kíséretében. Thierry László így emlékezik az esetről: „Jeleztük a tűzoltóknak, hogy a mérgező gázpalackokat meg kell óvni a túlmelegedéstől, nehogy felrobbanjanak, és a veszélyes anyagok kiszabaduljanak. Ezért az épület északkeleti bejáratán - mely a vegyszerek beszállítási útja volt - bementem egy tűzoltóval. A tűzoltó mögött mentem, én is fogtam a sugárcsövet. Bementünk a MOS üzem diffúzió szervizterébe. A HEPA szűrő égett az álmennyezeten. Tűzfüggöny volt előttünk kb. két méterre. A tűzoltó megnyitotta a sugárcsövet, az oltás hatására alig láttunk valamit. Utána a gázpalackok biztonsági tároló-szekrényeit hűtöttük a vízsugárral. Sikerült megakadályoznunk, hogy a palackok túlmelegedjenek, és kiszabaduljanak a mérgező gázok. Némi kátrány a nyakamba csöppent, enyhe sérülést szenvedtem. Később a mentők elláttak. Semmilyen védőfelszerelésünk nem volt.” Drámai részletekOláh Joachim későbbi visszaemlékezése drámai részletességgel írja le az égő tisztatéri mennyezetet, a robbanó monitorokat, a beomló álmennyezetet és az összeomlás szélén álló csarnokot. Oláh Joachim – magát Rudinak nevezve – így írt az oltásról: „Rudi késve érkezett munkahelyére. A nyavalyás 30-as busz szinte cammogott a kis utcákban. Amikor leszállt, hatalmas fekete, az ég felé emelkedő füst fogadta. A füst zászlója a Duna felé lobogott. Sok bámészkodó állt a járdán. - Keresett a főnök - mondta valaki közülük. A kerítést már a tűzoltók bedöntötték és a tetőt locsolták. Rudi felkapott egy légzőkészüléket és egy alumíniumorrú vizes slagot. Két tűzoltó segített behúzni a vászoncsövet. Először a saját üzemrészébe ment, és locsolta a papírszűrő mennyezetet. Számba vette gépeit. Melyiket kezdje locsolni? Kezdje a svájci óramű pontosságú zsinórmenetes kvarcharangzáró lifttel, vagy a vezérlő számítógép nyomtatott áramkörét locsolja? Vagy locsolja a Furier-transzformációs lézerspektrofotométert? Hisz az már úgyis tönkrement, ahogy megszakadt a folyamatos nitrogénöblítés. Vagy locsolja a 2,2 megabájtos memóriát, ami a jópofa kukacháború játékot nyújtotta, ha az egész héten nem követtél el kezelési hibát a billentyűzeten. Rudi a locsolócsövet tovább húzta a következő szobába. Itt már égett a mennyezet és a fal is. A komputervezérelt kályhák képernyői sorra durrantak el. A képernyőrobbanás ijesztően hangzott, de veszélyt nem jelentett. A berobbanó képernyő a benne lévő vákuum miatt befelé repülő üvegszilánkokat produkált, majd azok a vele szemben repülő szilánkokkal ütköztek és lelassultak. Ritkán fordult elő, hogy az eredeti keretből valami kirepüljön… Mire kiért a csarnokból, a tűzoltók már áttértek a csatorna vizének szivattyúzására, mert a főnyomóvezetékből kifogyott a víz. A csarnok tetejét közben egy haboltós tűzoltókocsi locsolta. A csarnok régebben be-beázott, de mostanában kijavították, így nem engedett át semmit. Csak gyűlt a víz a lapos tetőn, amíg belül minden ki nem égett. Akkor a tető megroskadt, az eddig összegyűlt oltóvíz a csarnokba zúdult, és egy csapásra kioltotta a tüzet. A megroskadt tető tartói meggörbültek, s így a roskadás helyén másfél méterre csökkent a belmagasság. Rudi maradt a romoknál éjszakai felügyelőnek. Pista felesége küldött neki vacsorát, rántott húst, uborkát, főtt krumplit. Éjfélkor jöttek a statikusok, akik megállapították, hogy a tűz megszűnt, és a kiégett épület stabilizálódott. Az acéloszlopok gyűrődéséből a legnagyobb belső tűztéren elképzelhetőnek tartották, hogy a tűz az 1200 C fokot is elérte. Néhány gázpalack tömítése a tűzben elolvadt. A belőlük kiáramló gázt a meleg levegő körülbelül 600 méter magasra emelte, majd a szél a füstzászlóval együtt átfújta a Duna felett. Mire a gáz és füstfelhő a békásmegyeri lakótelephez ért, felhígult és eloszlott.” A palacktárolók vízsugárral történt hűtésének és főleg a jó szerencsének tudható be, hogy ebből nem lett tragédia. Más széljárásnál a néhány méterre található Izzó lakótelep lehetett volna a mérgezőgázok végállomása. Thierry ezt írja: „Amikor az épület már leégett, kora délután behívtak a tűzoltók és a gyár válságértekezletére, mert egy sérült diklórszilános palack a bipoláris részleg szervizterében a nyakszelepnél szivárgott, és néhány centiméteres kis lánggal égett. A szivárgás, a magasabb környezeti hőmérséklet és az oltóvíz együttesen okozhatták a begyulladást. Azt javasoltam, hogy le kell fojtani, vagyis elzárni a levegőtől, és nem fog égni. Már nem tudom, kikkel mentem be az épületbe, és "hőálló" kesztyűmmel lefogtam a lángot és eloltottam. A tűz így megszűnt, de a szivárgás nem. Kis sugárral pipált a palack. Azt kivinni ezután csak frisslevegős védőkészülékben kellett volna végezni, hogy mérgezés veszélye ne állhasson fenn.” A keletkező sósavgáz azonban a további mentést lehetetlenné tette volna, ezért Oláh Joachim bement védőkészülék nélkül és kihozta, ezt a palack súlya és formája miatt csak magához szorítva, ölben bírta megtenni.
Válságtanácskozás – eredmény nélkülMi, a Váci úti fejlesztésen dolgozók reggel bementünk a saját munkahelyükre. Szendrő István később a tűzhöz sietett. Ekkor látta meg a falnak dőlő, földön ülve pihenő Oláh Joachimot, aki szemmel láthatóan rosszul érezte magát. Pista egy tűzoltót is elkísért a mentőkhöz, ahol megpróbálta elmagyarázni, hogy az épületben lévő rendkívül veszélyes marószer, a hidrogénfluorid ellen kalciuminjekcióra lenne szükség – ilyen nem állt a mentők rendelkezésére. A tűzeset miatt összehívott válságtanácskozáson nem jutottak elhatározásra arról, mi történjen az épületben maradt, veszélyes gázokat tartalmazó palackokkal, annak ellenére, hogy a gázokat szállító angol vállalat szakembereit is kérdezték a teendőkről. Nem volt elképzelés arra, hogyan lehet befejezni a mentesítést, biztosítani, hogy ne kerüljön mérgezőgáz a levegőbe és ne történjen robbanás. Mi történt a mérgező gázt tartalmazó palackokkal?Erről a korábbi híradások nem szóltak! Márpedig az épületben a technológiához nélkülözhetetlen, hálózatra kötött mérgező gázt tartalmazó palackok voltak. Így aztán három mérnök – Szendrő István, Oláh Joachim, Thierry László – és Demján László technikus elhatározta, hogy kihozzák a palackokat. Miért ők négyen vállalták önként a feladatot, látván a vezetés tehetetlenségét? Mind a négyen értettek a gázvezetékek szereléséhez. A T épületben a többszáz méter hosszú vezetékeket Oláh Joachim, az epitaxia üzem osztályvezetője és Thierry László villamosmérnök, az elemgyártásban csoportvezetőként dolgozó technológus végezte. A csoport másik két tagja – Szendrő István fizikus, és Demján László technikus ilyen rendszereket korábban az elemfejlesztésen épített ki. Oláh Joachim és Thierry László pontosan tudták, hogy mely veszélyes gázpalackok hol találhatóak az épületben, és mind a négyen tudták, hogy milyen veszélyesek és miként kell biztonságosan kezelni ezeket a palackokat. A tűzoltókkal – akiknek a vezetője, egy főhadnagy nagyon határozott és együttműködő volt – megbeszélték elképzelésüket. Másnap a tűzoltóktól kaptak felszerelést: kezeslábast és sűrített levegős maszkot. Szendrő szerint ez egyszerű posztóöltözet volt, nem tűzbiztos, és a vegyvédelmi maszk sem nyújthatott teljes védelmet a gázok ellen. A mentés után készült, a tűzoltókkal közös fényképen jól látszik a két öltözet közi különbség. Szendrő István, aki, mint említettem, a szakmai nézeteltérések miatt korábban nem tette be a lábát a T-épületbe, Thierry Lászlót kérte meg, hogy vázolja fel az épületen belüli gázrendszert. A ceruzás rajzot és az épületben lévő veszélyes palackok listáját Szendrő úr megőrizte (SZI) Kiderült, hogy az épületben 12 veszélyes gázpalack van. Ezek rá voltak kötve a csőrendszerre elzárt állapotban, azt azonban nem lehetett tudni, hogy a tömítések mennyire sérültek a hő következtében. A palackok és a csatlakozók nem úszták meg sértetlenül. A palackok későbbi honvédségi megsemmisítésénél ott lévő Szendrő azt is megfigyelte, hogy egyes palackoknál nem jelent meg a benne lévő gázra jellemző lángfestés, vagyis a palackból valószínűleg elszivárgott a gáz. A képen jól látható hogy a veszélyes gázpalackokat tároló hőszigetelt szekrény belső fala tiszta maradt, annak ellenére hogy a reduktor műanyag forgatógombjai megolvadtak, tehat jól biztosította a palackok túlmelegedésének késleltését, hogy ne érje el a gázpalack az oltás befejezéséig a kritikus hőmérsékletet. (SZI) A palackok kimentése után az őket biztosító tűzoltókkal (SZI) A palackok kihordása előtt szükség lett volna a teljes gázvezetékrendszer nitrogénes átöblítésére. Az ehhez szükséges meghajlított csöveket a rajzok alapján, a Váci úton Szendrő legyártatta, és másnap az ő kocsiján vittük a helyszínre. Végül az előkészületek feleslegesnek bizonyultak, mert a tönkrement csőrendszer az átöblítést lehetetlenné tette. Kedden a négy szakember a tűzoltók kíséretében elkezdte egyesével kihordani a palackokat. Először a legkevésbé robbanásveszélyeseket hozták ki, a végére hagyva a legveszélyesebb szilánosat. (A szilán levegőn spontán meggyullad, ezért robbanás következik be.) Demján Lacit először nem akarták beengedni a szakálla miatt, mondván, így a védőmaszk nem zár rendesen. Szendrő Pistának a maszk miatt le kellett vennie a szemüvegét. Mivel azonban így nem jól látott, bent inkább a maszkot vette le, vállalva a mérgezés veszélyét. (Különben is érezni akarta, hogy van-e valamilyen jellegzetes, mérges gázra utaló szag az épületben.) A palackok kihordását végzők szerint, a főnökök közül a kritikus napokon, a palackok kihordása idején, senki nem jött az épület közelébe. A mentést végzők az épületben látták, hogy a kiépített gázrendszer gyakorlatilag megsemmisült, a palacktároló szekrények azonban megvédték a palackokat. Ugyanakkor a palackokon, reduktorokon lévő műanyag tömítések egy része elolvadt. Nem tehettek mást, mint hogy a palackokat leszerelték a rendszerről – mindig kettesével dolgozva: az egyik végezte a műveleteket, a másik figyelte, hogy nem követ-e el hibát. A kihozott palackokat egy homokkal feltöltött platójú teherautóra tették, majd elszállították oda, ahol a bombákat szokták felrobbantani. (Előfordult, hogy a palackok éjszakára a platón maradtak, a gyártásból bíztak meg valakit az őrzésükkel.) A mentést a tűzoltók mellett mindvégig a vállalat munkatársainak egy önként vállalkozó csoportja segítette. Ők vették át a kihozott palackokat, és vitték a teherautóra. Három napig dolgoztak így, egy-egy kihozatal két-három órát tartott Az utolsó, legveszélyesebb palack kihozásakor Szendrő Pista odahívta és beöltöztette az öccsét is, hogy biztos legyen abban, hogy lesz, aki bemegy érte, ha robbanás történne. Amitől féltek az bekövetkezett, de szerencsés módon nem történt baleset. A vezetékben maradt szilán kigyulladt, de miután elégett, a tűz kialudt. Utána a palack szelepe is eresztett kicsit, kigyulladt, de sikerült időben lezárni, így a gázpalack nem robbant fel. Hogyan robbantották fel a palackokat?Thierry László részletesen beszámol a kimenekített palackok sorsáról: „A gázpalackokat a MEV telephelyről átszállították a Püspökszilágyi gyakorlótérre. A rendőrök elvittek a lőtérre válságtanácskozásra. A válságstábban rajtam kívül az ELTE kémia professzora, MEV vezérigazgatója, a KÖJÁL igazgatója, katonai vezető, a Vegyi és Robbanóanyag Felügyelet vezetője és még egy-két fő vett részt. Én soroltam az anyagokat, és az ELTE kémia professzorával meg a Robbanóanyag-felügyelet vezetőjével meghatároztuk, hogy mely gázpalackok lesznek párosítva, hogy semlegesítő reakció játszódjon le a palackok felrobbantásakor. Másnap hajnalban a katonák gödröket ástak a gyakorlótéren. A gázpalackokat szállító teherautón állva vezényeltem, hogy mely gödörbe mik kerüljenek egymás mellé. Ezután a robbantófelügyelet szakemberei előkészítették a robbantásokat. Mindenki fedezékbe vonult, és egymás után indították a robbantásokat. A KÖJÁL mérte a légszennyezettséget.” A mentésben résztvevő gyári dolgozók a lőtéren (SZI) Folytassuk Oláh Joahim visszaemlékezésével: „A munka után katonai étkezősátor várta a csapatot, amelyben a miniszteri biztos vörösborral kínálta az embereket. A biztos rágyújtott egy szivarra, majd közölte az emberekkel: a nemzetközi együttérzés olyan nagy, hogy egy év múlva az elemgyár újra állni fog. A sátorban néhányan tudták, mennyi lesz az az egy év.” A palackok felrobbantása (SZI) Egy korszak végeA palackok kimentéséért a négy ember munkaérdemrend bronz fokozat kitüntetést kapott. Alig két héttel a baleset után látogatott Budapestre Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió utolsó pártfőtitkára. Az eredeti tervek szerint meglátogatta volna a gyárat, de a tűzeset miatt erre nem került sor. A leégett üzem biztosítva volt az Állami Biztosítónál, ők viszontbiztosítást kötöttek a Lloyd’s biztosítóval. A hosszantartó biztosítási pert végül a Mikroelektronikai Vállalat, pontosabban az állam nyerte meg. A perben nem állapítottak meg emberi mulasztást, és nem is történt semmiféle felelősségre vonás. A kifizetett összeget, amely egyes források szerint a beruházás költségének 90 százaléka volt, azonban nem lehetett a gyártás újraindítására fordítani, azt a hitelt nyújtó Állami Fejlesztési Banknak kellett visszafizetni. Az üzem újjáépítése szóba sem került. Annak az álomnak, hogy Magyarország szerepet játszhat a rohamosan fejlődő új iparágban, a tűz véget vetett.
Köszönöm volt munkatársaimnak, akik a történtek felidézésével lehetővé tették a cikk megszületését. Gyenes Gábor, fizikus, fizikatanár, a MEV egykori osztályvezetője Ezt a hírt eddig 113 látogató olvasta. |
1986. május 26-án, hétfő hajnalban, a műszakkezdés előtt kigyulladt a Mikroelektronikai Vállalat (MEV) Fóti úti telephelyének T épülete. A lapostetős csarnok közvetlenül a Tungsram lakótelep házai mellett állt. Az épület és a benne lévő berendezések teljesen megsemmisültek. A tűz nemcsak a korszerű magyar félvezetőchip-gyártás fejlesztésének vetett véget, hanem máig érvényes tanulságokkal szolgál az iparfejlesztés, a biztonságtechnika és a vezetői felelősség kérdésében is. Gyenes Gábor, a MEV egykori osztályvezetője foglalja össze a történetet.
