|
Híreink          Szakmai linkek |
Megszületni látszik a döntés: „csak a létra”?2026. október 20. 10:15
2030-ig eldöntve?! Jeleztem korábban, hogy a 2014-es, 2015-ös és a 2021-es beszerzési eljárásokhoz hasonlóan, a kormányváltást és az OKF vezetőváltását követően, ez év nyarán ismét új beszerzési eljárás indult, és jelen állapot szerint úgy kötnek keretszerződést, valamint 2030-ig bezárólag úgy vásárolnak 10 milliárd forint értékben magasból mentő eszközöket, hogy ismét kizárólag a létrák jöhettek számításba. Ez azt jelenti, hogy az ország hivatásos (állami fenntartású) tűzoltóságainak immár 20 éven keresztül – 2010-től 2030-ig – nincs minimális beleszólásuk sem abba, hogy milyen kosaras járművet kapnak a munkavégzésükhöz. Felső döntés alapján kizárólag az egyetlen forgalmazó által szállított létrákat (emelőket) kötelesek rendszerbe állítani, függetlenül attól, hogy milyenek a működési területük sajátosságai, milyen elsődleges veszélyforrások lelhetők fel az adott területeken, és milyenek a beavatkozási körülmények. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nincs szükség létrákra is, csupán azt, hogy még választási lehetőség sincs. Két évtized alatt, ha tetszik, ha nem, teljesen átstrukturálódik a tűzoltóságok magasból mentő eszközparkja, várhatóan olyan károkat okozva a beavatkozások lehetőségeiben, amelyek csak nehezen lesznek orvosolhatók. Nézzük meg először magát a makacs tényeken alapuló beszerzési folyamatot a 2000-es évek elejéig visszamenőleg. A 2002–2010-ig terjedő időszakra a pályázati rendszer volt jellemző. Ez a közel egy évtized sem volt tökéletesnek mondható, de az akkori önkormányzati tűzoltóságok meghatározott önrész befizetése mellett pályázhattak különféle tűzoltó gépjárművekre és nagy értékű felszerelésekre. A pályázati önrész (10–15–20%) kiegészült egy, a tűzvédelmi bírságból befolyó szerényebb, valamint a biztosítások 1–2%-át kitevő jelentősebb támogatási összeggel. Ez az évenként változó, 4–5 milliárd forintos támogatás és a mintegy 1 milliárdos önrész biztosította a beszerzések forrását. Amennyiben kis kitérőt teszünk a megpályázott és beszerzett járműpark összetételére a 2002–2010-es időszak, illetve a 2011–2025-ig terjedő időszak összevetésében, úgy azt láthatjuk, hogy amíg az egykori hivatásos önkormányzati tűzoltóságok és a köztestületi tűzoltóságok közel 20-féle járműre (TLF 1000, TLF 2000, TLF 4000 fecskendők, 6000-es és 9000-es vízszállítók, 30 méteres és 37 méteres létrák, 42 méteres emelőkosár, MB Unimog erdőtűzoltó, MB Sprinter könnyű műszaki mentőszer, nehéz műszaki mentőszer, konténerszállító, hab- és porkonténer, gyorsbeavatkozó gépjármű stb.) és számtalan nagy értékű felszerelésre (pl. a már rendszerben lévő eszközökhöz igazodó Holmatro, Lukas vagy éppen Weber feszítő-vágókra, illetve azok kiegészítőire) pályázhattak, addig ez drasztikusan lecsökkent és központilag irányítottá vált, főleg a 2010-es évek második felétől, de leginkább a 2020-as évek elejétől. Többnyire maradt a Magirus létra, a Heros TLF 4000 fecskendő, néha pár vízszállító, Mahindra pickup és mérőlaborautó. Ezeken kívül a másfél évtized távlatában alig volt néhány egyéb próbálkozás. A 2010 előtti időszakot mindezen túl egy intenzív felújítási program is jellemezte, amelynek köszönhetően nagyon sok köztestületi önkéntes tűzoltóság jutott a hivatásosok által leadott, ugyanakkor teljes körűen felújított járműhöz. (Megjegyzés: a hivatásosok által leadott jármű értékét – az állapotától függő mértékben – beszámították az új jármű vételárának önrészébe. Egy felelősen gazdálkodó és gondolkodó városi parancsnok így akár minimális önrész mellett is folyamatosan fiatalon tudta tartani a járműparkját, lásd pl. Szeged HÖT.) Megtalálhatók még 2012-ben is fecskendő-felújítások, azonban azok beindítása 1–2 évvel korábban történt. Visszatérve a kosaras járművekhez és a 2010 előtti időszakhoz: a nevesített 8–10 év alatt a magasból mentő eszközök beszerzési összetétele a következőképpen alakult. Gépezetes tolólétrából (Metz L 32 és Magirus DLK 37 Vario CS) 41 db, míg Bronto Skylift (F 42 RL és F 42 RLX) teleszkópgémes emelőkosárból 18 db. Vagyis az arány reálisnak mondható, kb. 2:1. Tanulságos megállapításokra ad lehetőséget, ha megnézzük a megvásárolt eszközök területi eloszlását. Míg a létrák mintegy fele a vidéki, kisebb lélekszámú városokban állt szolgálatba, addig a másik felének jelentős része egy-egy Bronto Skylift 42 méteres emelőkosárral együtt (ha nem is azonos évben) „párban” került a rendszerbe, és főként nagy megyeszékhelyeken vagy a fővárosban. Így létrához és kosárhoz is jutott pl. Budapest, Miskolc, Debrecen, Pécs. A fennmaradó emelőkosarak a többi megyeszékhelyen találtak gazdára néhány kivétellel, mint pl. Paks (vélhetően az erőmű közelsége miatt) és Siófok (gondolom, a szállodák miatt). Nagyon szeretném azt hinni, hogy ez szakmai tudatosság volt, nem pedig a véletlen műve, és már 25 évvel ezelőtt felismerték az eszközök alkalmazói, hogy – bár mindkét jármű alkalmas magasban végrehajtott oltásra és mentésre – nem azonosak a kvalitásaik: van olyan helyzet, amikor az egyik, és van, amikor a másik a megfelelőbb választás. Most nézzük, mi jellemezte a beszerzések összetételét 2010-et követően. Nagyon leegyszerűsödik az elemzés. Valamennyi magasból mentő eszköz, amit központilag, közpénzből, a vonulós tűzoltók megkérdezése nélkül, részben az egykori határőrök által vezetett OKF szerzett be, kizárólag Magirus létra volt. Megjegyzés 2000 és 2002 között már volt olyan időszak, amikor szintén volt határőrök „irányították” az OKF-en keresztül a tűzoltóságokat. Erre az időszakra nyúlik vissza egy emlékem, amikor is az egyik másodvonalbeli országos határőrvezető, egyszemélyi fontossága tudatában, kijelentette: „Nincs szükség vízszállítók beszerzésére, mert Magyarországon mindenhol van víz.” Nos, valahogy így tudom elképzelni ezt a döntést is, amely a tűzoltók feje fölött született arról, hogy merre menjen tovább a fejlesztések iránya. Azt már feltételezni sem merem, hogy valakik valakinek kedvezni szerettek volna. Hová vezethet ez a folyamat? Lehet, hogy csak én nem látom, mi a mögöttes szakmai megfontolás, de amennyiben ez a folyamat, a létrák kizárólagos helyzetbe hozatala egy alaposan átgondolt, elemzésekkel alátámasztott szakmai döntés eredménye, miszerint a hazai állami tűzvédelem egyáltalán nem igényli a teleszkópgémes kosaras járművek által kínált előnyöket és szolgáltatásokat, mert mindig és minden körülmények között tudják valamennyi veszélyhelyzetet – oltást és mentést egyaránt – a létrákkal kezelni, akkor be kell látni, hogy jó irányba haladunk. Csak a létra az egyedüli megoldás minden esetben. Mondjuk, azonnal megmozdul bennem a kisördög, és a belső fülembe sutyorogja: annyira más a magasban végzett mentési és oltási beavatkozás egy városi tűzoltóegység esetében egy égő sportcsarnoknál, plázánál vagy irodaháznál, mint egy ipari üzem létesítményi tűzoltóságánál egy gyártócsarnok, raktárépület vagy központi irodaház esetében? Ezt csak azért kérdezi az a villásfarkú kis vörös bajkeverő, mert ugyanabban az időszakban, amikor az állami forrásokból csak létrákat vettek az íróasztal mellől döntéshozó beszerzők, addig – egyetlen ipari üzem kivételével – valamennyi profi létesítményi tűzoltóság 42–60 méteres teleszkópgémes emelőkosarat vásárolt. (Pl. MOL FER Tűzoltóság, ATOMIX Tűzoltóság Paks, AUDI Tűzoltóság Győr, Mercedes-Benz Tűzoltóság Kecskemét vagy az MVM MAVIR hálózatfenntartók.) Lehet azért, mert ott a használó tűzoltók véleményét is kikérik? Sőt, lehet, hogy a forrásról a vezetők döntöttek ugyan, de a járműparaméterekről maguk a tűzoltók. Mégiscsak ők tudják jobban, mire van szükségük, nem a beszerzést bonyolítók. Nem hinném, hogy a városi társaik nem tudnák ezt eldönteni. De nézzük, hogyan és milyen hatásokat kiváltva gyűrűzik tovább ez a tendencia, amelynek a jelei már most is érezhetők. Egyik oldalról a „tudatos” (és ezt nem a szó jó értelmében véve) beszerzési irányítottságnak köszönhetően van egy folyamatosan fiatalodó összetételű, a gyártói fejlesztéseket rendszeresen megjelenítő és magában hordozó létraállomány, amely ráadásul a beszerzést követő 12–24–36 hónapban garanciális időszakát éli, így a javítások egy része nem terheli közvetlenül az üzemeltető tűzoltóságot, illetve a központi büdzsét. Persze ingyen ebéd nincs, vagyis ez a garanciális költség benne foglaltatik a vételárban, főleg, ha nem is kell konkurens ajánlattevővel megküzdeni. Másik oldalon áll egy minimum 16–25 éves emelőkosár-állomány (ez a jelenlegi beszerzési eljárás kifutásakor, 2030-ban már 20–30 év lesz, ha még lesz), amely az életkoránál fogva egyre gyakrabban szenved el meghibásodást, a javítás természetesen egyre több időt és költséget vesz igénybe stb. Ráadásul a 20–25 éves konstrukciók – bár ellátják az alapfeladatukat – nem tartalmazzák az elmúlt évek gyári fejlesztéseit. Az érdeklődő tűzoltók még csak-csak figyelemmel kísérik a fejlesztési irányokat, elmennek egy-egy hazai bemutatóra, de a nagy többségnek olykor erre sincs lehetősége. Szakmai vásárra kijutni még álmukban sem gondolhatnak, pedig ennek prioritása kellene, hogy legyen. Az OKF még azt sem veszi jó néven, központilag meg végképp nem támogatja és nem is szervezi, hogy a döntés-előkészítői állománya kilátogasson egy-egy szakmai kiállításra, vásárra. Az idei Interschutzon, Hannoverben egyetlen aktív és egy félaktív OKF-es vezetőt volt szerencsém messziről látni, őket is a Magirus létrákhoz köthető személy társaságában, de olyan munkatársat, aki előkészít egy tenderkiírást, egyet sem. Persze lehet, hogy elkerültük egymást mindenkivel, én sem lehettem jelen mindenhol. Összefoglalva 2030-ra eljuthat az ország mentő tűzvédelme arra a szintre, hogy kizárólag létrák állnak majd rendelkezésre, holott ideje lenne megérteni, hogy a létra és a kosár – bár mindkettő magasban végzett oltásra és mentésre szolgál – nem egy kategória. Olyan ez, mint a gépjárműfecskendő és a vízszállító. Mindkettő szállít vizet, mindkettő rendelkezik beépített szivattyúval, mindkettő alkalmas önállóan oltási feladatokra, szállít valamilyen létszámú legénységet és főként eltérő összetételű szakfelszerelést, mégis más-más feladatra teszi őket alkalmassá a speciális kialakításuk és tudásuk. Velük kapcsolatban senkinek nem jutna eszébe (kivéve a korábbi határőrből egykor mindenhez is értő szakemberré avanzsált felsővezetőt) azt kijelenteni, hogy elegendő a fecskendő, ezért gyomláljuk ki a rendszerből a vízszállítókat, mint ahogyan ez fordítva sem állná meg a helyét. Mindkettőre szükség van; a kérdés az, hol, mikor, milyen körülmények között. Ezt meg hadd döntsék már el végre maguk a tűzoltók. Befejezésül Talán sokan felteszik magukban a kérdést, miért szánok immár negyedik alkalommal időt arra, hogy a tűzoltóságok eszközellátási rendszerének torzulásairól írjak? Nyugállományba vonultan mit érdekel már engem, hogy mi lesz 2030-ban vagy azt követően? Egyfelől azért, mert érdekel a szakmám, amelyet négy évtizeden át próbáltam eredményesen űzni, néha több, néha kevesebb sikerrel. De fontosabb a második ok, amelyet a nálam sokkal fiatalabb közlekedési és beruházási miniszterünk, Vitézy Dávid fogalmazott meg, és én sem tudnám jobban összefoglalni. „Rengeteg kritika, rengeteg kudarc azért éri az embert ebben az egészben, mert mégis valamit el akar érni. Valamivel azt a szakterületet, amihez ért, vagy tágabban a közjót szolgálni akarja. És azt érzi, hogy még mindig megéri inkább benne lennie, mert kilenc kudarc mellett is tizedikre valami ügyet előrevisz. Én így élem meg a saját, ilyen közéleti szerepvállalásomat. És ez a típusú kitartás meg elkötelezettség ügyek iránt kell legyen valakiben ahhoz, hogy ezt tudja csinálni.” Én is így élem meg ezt a szerepvállalást, és így éltem meg egész pályafutásom alatt.
Mélykúti Sándor ny. tűzoltó ezredes Ezt a hírt eddig 245 látogató olvasta. Kapcsolódó információk: |
Mélykúti Sándor két, a Védelem Online-on korábban megjelent írásában is „kongatta a vészharangot” a hazai tűzoltóságok eszköz- és járműellátásával kapcsolatban. Részben a beharangozott ÖTE-program kapcsán, de főként a gépezetes tolólétrák, illetve a teleszkópgémes emelőkosarak beszerzésével kapcsolatosan. Szerzőnk most újabb észrevételekkel jelentkezik.
